Egypercesek

Ha van egy perced

Disznópásztor

Jaj ne, már megint kint vannak a disznók az udvaron. Már eltelt egy fél év?! Apám kb félévente engedi ki az ólból a disznókat, hogy szaladgáljanak. Ami jó tréfának indul, mindig katasztrófába fullad: nem lehet őket visszaterelni, nem képesek megtalálni az ól ajtaját. S még, hogy okos állat! Bár az is lehet, hogy nem akar visszamenni. Majd egyszer megkérdezek egy disznót, hogy mi erről az álláspontja. Na, már szólítanak is, kell még segítség, anyámék ketten nem bírnak velük. Két rusnya dög. Csak akkor sajnálom őket, mikor leszúrják, amúgy nem szeretem ezt az állatot. Megyek már, megyek, de hol hagytam a papucsomat? Vagy cipő kéne? Az udvaron sár van, jó mindegy, felveszem a Lujzi papucsát, biztos nem fogja észrevenni, nincs is itthon. Botot ad apám a kezembe, ezzel tereljem, először a nagyot, a kisebb általában követi, neki nincs egyénisége, a nagy viszont több mint kétszáz kiló, ezt anyám mondta, én nem tudom megállapítani, azt látom, hogy hatalmas állat, legalább hatszor akkora, mint én, és ha én harmincöt kiló vagyok, akkor hatszor harmincöt az... hatszor harminc az száznyolcvan s még hatszor öt az harminc, akkor az kétszáztíz, tényleg több, mint kétszáz kiló, jézusom, mekkora állat. Az a stratégia, hogy apám a kert felől tereli őket, ami azt jelenti, hogy káromkodva, egy bottal a kezében fut utánuk, anyám az udvar másik sarkában áll, hogy amikor odaér hozzá, akkor megsuhintsa botját és egyenes vonalba beterelje az ólba, én meg az ól mellett állok, tartom az ajtót, lássa, hogy oda kell bemenni. Apám sajnos nem bír a disznóval, félek, úgy felmérgelődik, hogy ölbe kapja vagy a bottal akkorát csap rá, hogy a disznó elájul, de ezt nem vesszük észre, mindenki a saját helyén áll és várja a megfelelő pillanatot, amikor neki kell teljesíteni. Fut a disznó anyám felé, ő suhint egyet a bottal, a disznó rossz irányt vesz, apám káromkodik, a sár ráfröccsen az arcára, anyám próbálja visszfojtani a nevetést, de látom rajta, hogy ki fog törni és ha ezt észreveszi apám, még idegesebb lesz, ettől nekem is nevetnem kell, elfordulok és rázkódom a nevetéstől, szerencsére csak anyám pillant rám. Újabb próbálkozás, felém tart a disznó, apám fut mögötte, a bottal elállom az útját, jó irányba tér, az ajtó előtt megáll és mélyeket röfög, elkezdek felé közelíteni, az ajtót akarom kitámasztani, és mielőtt elkapná a szájával a kezem, apám egy baltával leüti szegényt.

Baromi kellemetlen

Békésen utazó közönség. Velem szemben ülő hölgy szeme mosolyog, látom magam előtt a hársfát, amely alatt a fűben a walesi bárdokat olvassa és kis kockás terítőjén egy alma, tán egy körte is pihen, mellette meg egy lila kendő, valószínű ezt kapja a vállára, ha a szeptemberi szellő simogatás helyett a vállait dörzsöli. Az illatos hárs bódító, mélyet jó belőle lélegezni. A mellette ülő tizenhárom éves fiú nem akar senkire se nézni, kinéz a vonat ablakán. Mintha utálná a kockás zokniját, ami kilóg a nadrágjából, mert folyamatosan húzza két újjával a nadrágja szárát, hátha így hosszabb lesz, talán hamar megnőtt és nem volt idő új nadrágot vásárolni. Mellettem senki sem ül. Én azon gondolkozom, hogy mi legyen a vacsora; inkább erre gondolok, mint arra, hogy mi értelme volt a mai napnak, ugyanis semmi, így a vacsorával még helyre hozhatom, vagy felhozok a kamrából egy lecsót és laskát főzök hozzá, ami nem nagy ügy és nem fog dobni a kedélyállapotomon, vagy elkészítem a baconos tejfölös pennét, ami elég jól szokott sikerülni. Recsegés közepette megszólal egy hang: Jó napot kívánok minden kedves utasnak, a vonatvezető vagyok, kérni szeretném mindenkitől, hogy a vonatra a peronon várakozzanak, és a fel- és leszállást is innen igyekezzenek megoldani, ugyanis baromi kellemetlen, ha valakit elüt a vonat.

Születésnapra, tiszteletem

"Fáradt vagyok, főleg idegileg. Néha azt hiszem, minden hiába. Viszont nagyon szép vagyok, ez mindig erőt ad." Szabó Magda naplója, 1950. november 14.

Most lehunyom a szemem, megpihenhet a tekinteted az arcomon

Döcög a villamos, ilyenkor a talpamat is csiklandozza a rázkódás, mosolyognék is, ha csiklandós lennék, de mivel nem vagyok csiklandós, nem mosolygok, bizonyára sokan gondolnak szigorúnak az arcberendezésem miatt, nekik üzenem, hogy amúgy nem vagyok annyira szigorú, ez egy álca, szóval jobb kezemmel fogódzkodom a függőleges csőbe, a kapaszkodókat nem szeretem, szerintem nem stabilak, volt már, hogy majdnem pofára estem, vagy valakinek a nagy hasán találtam a kezeimet biztonságot keresve. Mellettem áll egy férfi, jóképű, Ádámnak hívják, pontosabban én gyorsan elneveztem, mert így mégis egyszerűbb a kapcsolatunk, ha tudjuk egymás nevét, szóval áll mellettem Ádám, a bal oldalamon és bár többször elkapja a tekintetét, érzem, hogy néz, amikor meg odafordulok, kábé két és fél másodperc után elnéz, mintha egy monalisa mosoly is lenne az arcán, vagyis az ajkának a bal szélén, de ez sem biztos, nagyon titokzatos, azt is gondolhatnám, hogy túl sokat képzelek ebbe a kapcsolatba. Most lehunyom a szemem, megpihenhet a tekinteted az arcomon. Látom, nem nagyon érti, mit mondok, de nem baj, nekem amúgy is le kell szállnom.

Csőcsere

Hány óra van ilyenkor, már kilenc is elmúlt, ki kopogtathat, jójó, megyek, megyek, ááá, Magdi néni, csókolom, nem baj, nincs azért még olyan késő, tessék mondani.

Felmegyek, bekopogok a fiatalokhoz, elmondom nekik úgy, ahogy van, cakklipakkli. Mér' nem nyitnak már ajtót, mit csinálhatnak, még nincs is késő, csak kilenc óra. Szia, szia, ne haragudj, hogy ilyen későn, de fontos lenne, hogy elmondjam.

Mondja, Magdi néni, ne tartsa magában. És Magdi néni mondta, nem tartotta magában. Holnap tizenegy körül jönnek a szerelők, a szakemberek, elzárják a vizet, s nem lesz víz, az egész házban nem lesz víz, nem sokáig, négy-öt óráig, ki kell cseréljék a csöveket, nem tudunk mást tenni, muszáj kicserélni, mert elrepedt, én nem tudom, hogy hol, ne is kérdezd, valahol a második emelet környékén, gondolom én, ott laknak a legtöbben, ha számolod, a Kovács család négyen, ott is jön a baba, hallottad gondolom, jó, azt még nem kell beleszámolni, mert attól nem lesz több szennyvíz, bár lehet, hogy többet pisil Saci, mert én emlékszem, mikor várandós voltam a kis Lajossal, hogy milyen éjszakáim voltak, egyfolytában pisilni kellett, majd meglátod te is, hogy milyen az, kellemes, de fárasztó, na s akkor a Lakatosék hárman, s nyugodtan hozzájuk számolhatjuk a kis hölgyet, aki bár nincs ide bejelentve, de éjjel-nappal itt van, az már nyolc, a macskások öten vannak, plusz a két dög, de azokat most ne vegyük számításba, akkor Salamonék ketten, na az hány is, várj csak, négy meg három meg egy az nyolc, az tizenöt, hat, öt, na, szóval olyan tizenöt körül vannak, az elég sok, ha úgy vesszük ahhoz képest, hogy a mi emeletünkön heten vagyunk négy lakásban, s akkor ha belegondolsz, hogy a legtöbb szennyvíz a másodikon van, akkor a mennyiség okozhat némi repedést is akár, gondolom én, csak úgy magamban, de ez nem is lényeges, hogy kinél esett meg a baj, úgyis közös költségből fizetjük, s kérdem a közös képviselőtől milyen csövet hoznak, mondja, jó nagyot, hogy még egyszer ne törjön el, úgy mint most, ha valaki akkorát szarik.

Racionális gondolatvezetés

Elvtársak, nem kell autópálya. Bocsánat, nem elvtársak, akarom mondani: emberek. De ez nem lényegi kérdés, lássuk be, mégis korrekcióra szorult, viszont így már pontos és helyes a kijelentés. Azért elmondom még egyszer, hogy ne keltsek zavart a pártközpontban, mármint a dolgozók társaságában, istenem, hát bocsánat. Szóval még egyszer: emberek, nekünk nincs szükségünk autópályára. Na így, így már jó.

Nincs, nem kell. De kell. Szükség van rá.

Cscscscscs, nyugalom. Elmondom az érveket is. Nem szoktam légbőlkapott kijelentéseket tenni, hanem érvekkel támasztok alá minden kijelentésemet. Tehát. Nem kell autópálya, higgyék el nekem! Itt nincsen rá szükség. Csak pénzkidobás. A pénzkidobás pedig bűn. Az állam pénzét nem lehet, sőt nem szabad csak úgy kidobni. Ez egy. Kettő. Vannak ezek a multik. Ismerjük a firmákat. Azért jönnek ide, mert itt olcsó a munkaerő. Ha lesz autópálya a bérezés is vertikálisan növekedni fog. (Halkan: mondja, kedves, jól mondtam, vertikálisan? Szerintem inkább horizontálisan, elnök úr.) Tehát, kettő, horizontálisan fognak nőni a bérek. Az kinek jó? Senkinek. Se ezeknek a multiknak, se nekünk, se a népnek. Mert, ugyanis, ha lesz autópálya, növekednek a bérek, elmennek ezek a multik, nem lesz több befektetés, nem lesz pénz, csökkennek a bérek. Tehát döntési helyzetben vagyunk. Kérdezem én az itt megjelenteket hangos szóval: vállaljuk-e annak kockázatát, hogy a bérek növekedésével a bérek csökkenését érjük el. Ugye, hogy nem?! Ugye, hogy a biztos megélhetés a jó? Ugye, hogy ha most úgy is érezzük, hogy kevéske a fizetés, mégsem szeretnénk, hogy még kevesebb legyen. Hát erről beszélek. Most pedig egy perc néma csöndben bólogassunk együtt, elvtársak.

Petőfi

Tanárnő, szerintem a sor végéről hiányzik egy vessző. Tenger virág nyílik tarkán körülötte vessző de ő a virágra szemét nem vetette. Nem? A körülötte után kell egy vessző.

Már meg ne haragudj, de te kinek képzeled magad, hogy engem kioktatsz magyar nyelv és irodalomból?! Ez inkább nyelvtan szerintem. És még visszapofázik, hihetetlen, elképesztő ez a gyerek. Ide figyelj, elsősorban a tanárnak nem pofázunk vissza, ez neveltetés kérdése, úgyhogy gratulálok innen is a szüleidnek, üzenem nekik, hogy egy kicsit többet kéne veled foglalkozni, mert amúgy is problémás gyerek vagy. Mindenről megvan a véleményed és ennek hangot is kell adj, ugye? Nem bírod ki, hogy csöndben maradj. Másodsorban pedig nem kérdőjelezzük meg a tanárt, nem teszünk edukatív megjegyzést a pedagógiai módszereire, főleg nem egy egész osztály előtt. Megértetted? Ezt a két dolgot jegyezd meg, és ha még egyszer előfordul, igazgatói intőt kapsz, azt megígérem.

Helyette: a tanárnő csendben kitette a vesszőt a sor végére.

 

Mária

Benézek a Mariába. De nincs is nálam pénz, na nem baj, azért körülnézhetek, a busz úgyis csak egy óra múlva indul, innen fél óra alatt az állomáson vagyok, úgyhogy van még időm. Buna ziua. A belső teremben vannak a szoknyák, egyenesen oda megyek, jó is lenne, ha találnék valami kis pörgő-forgót, mert júliusban lesz a tánctábor, kéne valami jó kis szoknya. Most a sálak, kendők amúgy sem érdekelnek. Nadrágok is vannak, de nincs kedvem ezeket végignézni. Lássuk csak, hol vannak a szoknyák. Ja, ott szemben. Nem, nem, ezek ruhák, azt nem szeretem. Jól van, itt vannak. Ez csíkos, ble. A pöttyös szóba se jöhet. Valami sötét kéne. Vagy inkább világos, ne gyúljak fel majd a napon? Ez túl fodros. Jézus, ennek milyen formája van? Kinek áll jól? A karaktercipőmhöz valami térdig érő talál. Unalmas ez a barna. Lassan el is fogy a türelmem, itt nincsenek jó szoknyák. Na jó, azért ezt a sort még végignézem. Ez fekete, a másik csipke. Selyem? Te jó ég. Bársony, na ne vicceljünk. Valami kis könnyed anyag kéne. Mondjuk egy vajszínű. Kis virágos, hát gyerek vagyok én? Nagy virágos, persze. Még csak egy szál liliom kéne. Tényleg nincs egy rendes szoknya sem? Pedig Anna mondta, hogy mindenképp jöjjek be, mert vannak új cuccok. Hát vannak, nem mondom, de elég szar új cuccok. Megnézem a majokat inkább. Na jó, ez nem tetszik, ez sem. Dacă pot să te ajut, te rog să-mi spui. Bine, mulţumesc. Nem tud segíteni. Miben tudna segíteni? Én tudom, hogy milyen szoknyát és milyen majot keresek. Ha nem tudnám, akkor megkérdezném, hogy mi áll jól nekem, de tudom. Basszus, eltört az egyik vállfa. Francba. Olyan gyengék ezek a szarok és összesuvasztanak hatszáz ruhát, persze, hogy eltörik. Nem tudom, hogy mondják románul a vállfának. Dadogni meg nem szeretek. Franc egye meg. Visszateszem, hátha nem veszik észre. Észrevették. Persze, hogy észrevették. Mă scuzaţi. Mit mondjak még?! Ha harminckét bővített mondatban elmondod, hogy eltörtem és nem kértem elnézést, attól még nem fogok tudni jobban románul, b@zdmeg.

Senki

Szeretettel köszöntök mindenkit ezen a kellemes tavaszi délutánon. Nagy öröm számomra, hogy ilyen szép számban összegyűltünk. Külön köszöntöm a legfőbb vezető urat, a főfőfőfőfő igazgató urat, a főfőfőfőfő helyettes urat, a négyszeresen fő urat, a negyszeresen fő úr helyettesét, a háromszorosan fő urat és helyettesét, a kétszeresen fő urat és helyettesét; a doktorokat és tudományos szakembereket is végtelen nagy tisztelettel köszöntöm, a társadalmunk kiemelt támogatóit boldogsággal üdvözlöm, főleg akkor, ha férfiak, a vezető urak előtt nagy alázattal hajtok fejet, az elöljáró urakat szeretettel ölelem, a kevésbé elöljárókat már alig-alig köszöntöm, a többieket meg egyáltalán.

Ki ez?

Egy senki.

Gondoltam. Vagyis reméltem.

Önmegtartóztatás

Alig várom, hogy beérjünk Kolozsvárra, hogy ehessek egy csokis kiflit. Még nem mondtam anyámnak, hogy ezt kívánom, mert csak most léptünk ki a kapun, nem szeretném, hogyha azt gondolná, hogy bélpoklos vagyok és nem bírok várni egy fél órát. Akár egy órát is tudok várni, hogy végre csokis kiflit ehessek. Ez a tizedik nap. Bár az orvos azt mondta, hogy tíz napig kell tartani a diétát, azt gondolom, hogy ma már ehetek. Már nincs rajtam egy pötty sem. Csak, amit elvakartam, az sajnos még mindig látszik és lehet, hogy az nem is fog elmúlni?! Ha rajtam marad, rajtam marad, ez van, viszketett, muszáj volt megvakarjam. Amúgy sem az arcomon van, hál'Isten, hanem a lábamon, ott fent, ott úgysem látja senki, olyan rövid nadrágot senki sem hord az utcán. Bár ez nem igaz, láttam már a városban nagyon rövid nadrágokat, anyám mondta is, hogy ilyenben nem illik az utcán tartózkodni, meg akartam kérdezni, hogy miért, máshol illik, de nem volt kedvem ebbe belemenni, elfogadtam hát, hogy az utcán nem illik, de hogy máshol illik-e, azt most nem tudnám megmondani, szerintem máshol sem illik, de mindegy. Még a bokámnál van egy seb, de az sem feltűnő, elhanyagolható. Úgyhogy összesen ennyi maradt a himlőből. Vagyis nem, most, ha jobban meggondolom, sajnos az orromon is elvakartam egyet, de szerintem ez még jól is áll, mert ez egy jegy lesz, lássák, hogy voltam már himlős. Szóval három. Ez igazán nem sok, sőt mondhatnám kevés. Az elején azt hittem, hogy több marad, ezért is nem vakartam annyira, amennyire viszketett. Csak most indul a busz, fél óra és ehetek egy csokis kiflit. De lehet, hogy kettőt kérek majd.